A kötet egy család sorsán keresztül mutatja be az erdélyi magyarság szisztematikus szétzüllesztésének szövevényes történetét.
A regény - a Mire a fák megvénülnek folytatásaként - az 1890-es évek végétől követi az eseményeket az első világháborút követő esztendőkig.
Báró Varjassy Gábor, a "nemzetes úr" fia és örököse megvalósította álmát: Szamosújvártól Varjasig virágzó birtokot hozott létre, és újjáépítette a románok által egykor felégetett ősi kastélyt is.
Saját gazdagsága visszaállítása közben azonban nem vette észre, hogy körülötte lassan átalakult a világ.
Magyarország alvó birodalom lett, ahol a polgárosodás előretörévével egyre kevesebb lett a magyar szó.
A varjasi birtok magyar temploma elenyészett, az emberek életét csellel és ármánnyal az oláh pópa, Muresán Indrei irányítja, a császár által lefizetett szász és tót hivatalnokokkal.
A magyarokat háttérbe kényszerítették a birtokok idegen kézbe adásával és a német jogrendszer magyarellenes törvényeivel.
A kastély egyre inkább a remény jelképévé válik: egy magasabb szintű, magyar kultúra fellegvárává.
Mire azonban elérkeznek a magyar korona ezeréves ünnepségei, a remények szertefoszlanak.
Varjassy Gábornak látnia kell, hogy birtokán egyre inkább csak román szó hallatszik; a magyar arisztokrácia elhagyta a Szamos völgyét, hogy boldogulását a fővárosokban keresse - Bécsben és Pesten - ; a falu őslakos magyar parasztjai részben már asszimilálódtak a gazdagodó románokhoz; az egykor az új élet reményével telepített tanya szülei halálával román kézre került; a magyar szóval együtt a magyar népi hit és szokások, a magyar gazdálkodás javakat teremtő világa is elpusztult, aki pedig híven őrizni akarja a hagyományokat, azt elüldözik; és az ősi értékeket még magáénak valló utód, ifjú Varjassy István is meghalt - és vele lassan a semmibe vész a magyarság felemelkedésének utolsó reménye is.
A regény záró képsoraiban az öreg és fáradt Varjassy Gábor halála előtt még visszatér egykori gazdag birodalmába.
Kastélyát idegenek lakják, és apja öröksége, a tanya is romokban hever: 1920-ra már csak az egykor a reménység jelképeként elültetett tölgyfa és a kőrisek állnak.
Bizonyságul arra, hogy az élet törvénye - aminek gyökere az igazságban van - nem pusztítható el.
A nagy hangulati erővel, szép magyar nyelvezettel megírt regény nemcsak az erdélyi táj egykori szépségének megelevenítése, de egyben - sajátos krónikája is a magyarság történelmi sorsának.
| Felolvassa: Lukácsi Katalin (2002 / március)